Mondjuk azt, hogy minden egyes tárgykör, a csillagoktól az öltözködésig, az Élet, fogalmazzunk így, abszolút halmazába tartozik. Vagyis, nem lehet olyan tárgykört említeni, ami az Élet halmazán kívül állna.
Vegyünk egy példát arra, hogy mit jelent az abszolút halmaz: matematika órán halmazelmélettel foglalkoznak a diákok, és azt a feladatot kapják, hogy mínusz ezertől plusz ezerig a számokat próbálják csoportosítani úgy, hogy mennél több halmaz és részhalmaz jöjjön létre. A diákok negatív, pozitív, egész, tört, páros és páratlan, hárommal osztható, stb. halmazokat alkotnak és ábrázolnak. Mindezt egy biztos helyzetben teszik, mivel ismerik a ”legkülsőbb”, az abszolút halmazt, ami a számok halmaza. Ezen belül pedig gondolkodnak adott esetben mínusz és plusz ezer között.
Fontos megjegyezni, hogy nem zavarja meg őket, hogy az abszolút halmazuk végtelentől végtelenig terjed.
Képzeljük el, hogy a diákok befejezték a saját halmazrendszerüket, mikor a tanár azt mondja, hogy a mínusz ezer és plusz ezer tartományt megváltoztatja, mondjuk mínusz egymillió és plusz egymillióra; vagy mínusz egy és plusz egyre. Azt kell látnunk, hogy az egyes részhalmazok, mint páros, páratlan, hárommal osztható, stb. megmaradnak; vagyis helyzettől függően a képzett részhalmazok bővíthetőek (milliós nagyságrendben a százezres számok halmaza) vagy épp szükségtelenek (egyes nagyságrendben az öttel osztható számok halmaza). Ez azt mutatja, hogy a részhalmazok a végtelen abszolút halmaz egészére igazak, nem számít, hogy épp mekkora tartományát vizsgáljuk (legfeljebb bővíthető vagy épp csökkenthető). Vagyis, a képzett szabályszerűségek az adott tartomány nagyságától függetlenül működőképesek, tehát az egészre vonatkozóak.
Világos, hogy a számok végtelentől végtelenig terjednek, ami, most mondjuk így, kétdimenziós térben működik. Ebben a helyzetben minden egyes elem összes tulajdonsága adott; a számok között rendszerszerű összefüggések és szabályok fedezhetőek fel. Ebből az következik, hogy az abszolút halmaz tulajdonságai és összefüggései, az elemek tulajdonságaiból és összefüggéseiből adódnak. Vagyis az abszolút halmazról csak úgy lehet akármilyen megállapítást alkotni, ha az elemek összefüggéseiből az adódik. (Pl.: Minden második szám páros.)
Próbáljuk meg bővíteni ezt a ”két-dimenziót” egy másik példával. A tanár azt mondja, hogy mínusz ezertől plusz ezerig a számokat, az őszi gyümölcsöket, Zala megye kőzeteit, Közép-Európa állatfajait, valamint a Naprendszer csillagait sorolják különböző halmazokba. Világos, hogy a diákok elsőként nagy alaphalmazokat (valós; nem valós) hoznak létre, és azokon belül képeznek további részhalmazokat (élő, élettelen), stb. Ebben a helyzetben ugyanaz a bizonyosság fedezhető fel, mint az első példában, annak ellenére, hogy az anyagi világ három-dimenziójára emeltük az abszolút halmazt. Vajon, mikor a tanár bővíti vagy szűkíti a vizsgált tartományt, a képzett rendszer működőképes marad? Ha azt mondja, hogy a világ összes állatfajait vegyék számításba, kiderül, hogy ugyanolyan jól elhelyezhetőek és csoportosíthatóak a képzett rendszerben, mint az első példa esetében; legfeljebb bővíthetőek, vagy csökkenthetőek a részhalmazok.
Ebben a példában is azt találjuk, hogy ez azért működhet, mert az elemek közötti összefüggés kiad egy szabályrendszert, ami mindenre vonatkozó, vagyis az abszolút halmazra, ami ebben a példában a Létezők halmaza.
Azt mondhatjuk ki, hogy egy adott elemet nem lehet produktívan a többitől külön és függetlenül vizsgálni, arról megállapításokat mondani, következésképpen egy elemből nem lehet következtetni az abszolút halmaz tulajdonságaira.
Mielőtt tovább mennénk, felvetődhet egy ellenvetés azzal szemben, hogy a bevezetőben abszolút halmazként az Életet jelöltük meg. Igazabbnak tűnik, hogy a Létezőt mondjuk annak. Belegondolva, a Létezésen ”belül” van minden; így minden, a vizsgáló személy is, csak részhalmaza a Létezőnek. (A Plútó a kőkorszakban is létezett, annak ellenére, hogy azt nem fedezték fel.)
Mielőtt az alapállítást megváltoztatnánk, vegyünk egy harmadik példát: a tanár azt mondja, hogy a színeket, a hangokat, az ízeket, az érzéseket sorolják halmazokba. A diákok ezt meg is teszik, az egyes címszavak lesznek az érzékelés abszolút halmazának nagyobb részhalmazai, amelyekbe felsorolják az összes színt és árnyalatot, hangot és félhangot, ízt; stb.
Az első példa esetében, ha azt mondanánk, hogy tizenhét, világos, hogy az a kétjegyű számok, prímszámok halmazába kerülne. Ha a második esetben azt mondanánk, hogy kutya, világos, hogy mely részhalmazokba kerülne. A harmadik példában azt mondanánk a diákoknak, hogy meggy, vajon mindenkinél a savanyú ízhez kerülne, mint elem? Vagy mindenkinél az édeshez? Ha lejátszanánk egy blues zenét, azt mindenki egyazon érzéshez kötné? Világos, hogy ez a helyzet korántsem olyan egyértelmű, mint a tizenhét vagy a kutya esetében.
Vegyük azt, hogy egy ember festéket akar venni, lát egy kék színt, ami megtetszik neki, szól az eladónak, hogy sikerült választania. Az eladó azt mondja, hogy valójában az a szín zöld. Az eladó tudja, hogy zöld, a dobozra rá van írva a festék kikeverésének módja, meg van adva, hogy a zöldnek ez melyik árnyalata, stb. A kérdés azonban az, hogy ez mennyire ”befolyásolja” a vevőt abban, hogy kéknek lássa? Vagyis, tudja-e nem kéknek látni?
További példa lehet, mikor két ember: ugyanazt az ételt eszi, az egyiknek csípős, a másiknak egyáltalán nem; hallgatják ugyanazt a zenét, egyiknek öröm, a másiknak unalom; a sor folytatható. Ezen esetekben mindig lehet különböző méréseket végezni és valamilyen tudományos eredményt kimondani; lehet ízlésről beszélni; stb.; végső soron az derül ki, hogy nem lesz egyértelmű, és egyeredményű helyzet (míg a tizenhetes szám és kutya eseteiben azokat kapunk).
Ezt a helyzetet mondhatnánk a Ding an sich (a dolog önmagában) és Ding für uns (a dolog számunkra) problémájának. Bár így is meg lehetne fogni a témát, jelen esetünkben vizsgálódjunk másképp.
Descartes módszeres kételkedése azt mondja ki, hogy csak önmagunk létezésében lehetünk teljesen biztosak[1] és semmi másban. Vagyis, csak az az igaz, amit az Én tapasztal, illetve, amit igazságként elfogadni tud. Ezzel megjelenik az Én, vagyis a központ. Ha így nézzük, a Létező ”megváltozik”. Egy tárgy színe, az Én-től függetlenül olyan, amilyen (Ding an sich); és viszont, az Én-nek a tárgy színe olyan, amilyennek látja, függetlenül a dologtól (Ding für uns). Ha meggondoljuk a második példát, aminek abszolút halmaza az anyagi világ, látjuk, hogy annak összes elemit probléma nélkül képesek vagyunk rendszerezni, vagyis a Létezőt, az anyagi világ összes elemét és szabályszerűségét, ami három-dimenzióban van. Az Én és Létező viszonya azonban nem ennyire egyértelmű.
Ha azt mondjuk, p.o. férfi és nő, akkor nem a ”biokémiai csomagra” gondolunk, olyannyira nem, hogy a biológiai férfi és nő nem azonos A Férfival és A Nővel. Ez a különbség pedig világosan nem az Én-ből adódik. Elsőként is vizsgáljuk meg az Én, mint élő, tulajdonsági különbségét a többi élőtől.
Mondjuk azt, hogy az élők első szintje a növényeké. A növényeket a nem élőktől, mint egy kavicstól, azt különbözteti meg, hogy bennük mozgás van. Fotoszintézis, táplálékszerzés, növekedés, szaporodás, stb. Tehát, a mozgás az élet elsődleges alaptulajdonsága. A következő szint az állatok szintje, akik valójában ugyanazt a mozgást végzik, mint a növények, azonban ezeket a folyamatokat ők céllal végzik. Egy növény összes mozgása egy ”akaratlan” folyamat eredménye. Amennyiben a körülmények adottak, a mozgás megvalósul, ha a körülmények hiányosak, a mozgás nem történik meg. Egy állat azonban, ha nincs élelme, elmegy és keres magának, vadászik, stb. Valamint, nem minden mozgása szolgálja a létfenntartást, növekedést és szaporodást, mint a játék például, vagy kényelmesebb fekvőhely keresése. Ez a szint a célmozgás. Végül az embert, mint az élet ”legmagasabb” szintjét, az előzőektől az különbözteti meg egyrészt, hogy ezt a célmozgást irányítani képes. Ez azt jelenti, hogy bármilyen ösztöne és vágya is van, annak irányát, erejét, megvalósulását képes felügyelni, irányítani, formába önteni. Tehát az emberi élet alaptulajdonsága: irányított célmozgás.
Másrészt meg kell említenünk, hogy mozgásainak jelentékeny részét nem az anyagi értelemben vett táplálkozás, növekedés és szaporodás teszi ki, vagyis ezektől különböző célok is léteznek. Vegyünk példaként egy ilyen lehetséges célt: örömszerzés. A Létezőből világosan következik, hogy egy szexuális aktus örömet szerez az Én-nek. Alapvető tehát minél több szexuális aktusban részesülni. Azonban ezt nem lehetne alaptörvénynek kimondani, bár az anyagiságból ez következik. Vegyünk egy másik lehetőséget az örömszerzésre, a szerelemet. Tehát minél többször, minél hosszabb ideig kell szerelmesnek lenni. Itt is azt találjuk, hogy ez, bár valahol logikusnak tűnik, mégsem működőképes.
Ezek a ”mégsem” (vagy más esetekben ”mégis”) élmények valamilyen összefüggő rendszert alkotnak; ha már a férfi/nő és Férfi/Nő különbségre gondolunk. Azt találjuk, hogy a Létező adott elemei az Én számára nemcsak anyagi tulajdonságokat jelent, valami mást is, valami többet.
Itt található meg az Élet és a Létező közti különbség. Egy orchidea a Létezőben ugyanolyan dolog, mint a kavics, a tó, a napfény, vagy a Hold. Az Én számára az orchidea ezektől teljesen elkülöníthető, teljesen másképpen kezeli, és olyan dolgot is mond rá, mint: szép. Ez azonban nincs a Létezőben, csak az Életben. Az Élet olyan ”tulajdonságokkal” tölti meg az egyes dolgokat, amikkel a Létezők szintjén nem rendelkezik. Azzal, hogy megtölti az egyes elemeket, egyrészt a Létező összes elemét magában foglalja, másrészt egy teljesen más szintre emeli azt. Következésképpen az Élet válik az abszolút halmazzá.
Itt azonban egy újabb dolgot kell megvizsgálnunk. Az első és második példákra visszatérve azt találjuk, hogy az egyes elemek között összefüggések és szabályszerűségek találhatóak, amivel a Létező alaphalmaz tulajdonságait ki tudjuk mondani. Mint mondtuk, az Élet ”megtölti” ezeket az elemeket, ami által nemcsak szabályszerűség és összefüggés, de kapcsolat is keletkezik közöttük. Tehát az Én nemcsak anyagiságban van összefüggésben a világgal, hanem a ”többlet” okán kapcsolata van az Élettel és annak elemeivel.
Kimondhatjuk, hogy a Létező és az Élet mindig fedésben lesznek, vagyis nem lehet valamit, csak a Létező szintjén látni, és viszont, az Élet szintje sem értelmezhető a Létezőn kívül, mivel annak szabályszerűsége benne megtalálható; valamint ugyanazok az elemek teszik ki mindkettőt. Ahogyan a kettes számnak, tisztán megvan minden alaptulajdonsága, egyjegyű, páros és egész szám; a Létezőből fakadóan, ha már említettük, a férfinak és nőnek is megvannak az alaptulajdonságaik, csak az Élet, mint egy magasabb szint, azokat kitölti, és más szintre helyezi.
Az említett kapcsolat okán sejthetünk egy újabb szabályrendszert az Életben, ami bennfoglalja a Létezőben már meglévőeket. Erre mondhatnánk rögtön az erkölcsöt, empátiát, toleranciát, stb., amelyek ugyanolyan erők, mint a gravitáció.
Ezen a ponton azonban mondhatnánk, hogy van egy ”csavar” a dologban. Kimondtuk, hogy a Létezőt az Én nem tudja tisztán, önmagában megismerni, tehát egy sajátságos és minden esetben egyedi módon érzékeli az anyagi világot, azzal minden szabályszerűségével. Úgy találjuk, hogy az erkölcs, empátia, tolerancia, stb., úgyszintén mindig egyediek, tehát az Élet is személyre szabottan hat az Én-re; valamint, mivel összefüggésben van a Létezővel, abból következik, az Életet sem lehet önmagában tisztán megélni.
A ”csavar” a dologban, hogy a Létezők szintjén mindenre egyként hatnak a törvényszerűségek, csak az Én-re nem, mivel egyedi módon hat rá. Az Élet abszolút halmaza azonban ugyanígy nem egységes, mivel az Én-ek, a személyek közötti szabályszerűség különbségek világosak. Az Én tehát teljesen egyedi módon, minden abszolútum és univerzális törvény nélkül van; vagyis olyan, mintha az Én lenne az abszolút halmaz. Ez a ” csavar” csak az Életben létrejött kapcsolati erő miatt nem igaz. A probléma azonban adott.
Az Én nehezebb helyzetben van, mint az első példáknál a diákok, mivel szükségszerűen az egyedi tapasztalásokból kell olyan rendszert létrehoznia, ami képes működni akkor is, ha a tartomány bővül vagy csökken. Az Én-nek az egyedi hatásokat és törvényszerűségeket összhangba kell hoznia, hogy abból ez megvalósulhasson. Ezzel megalkotja az ”Én világát”. Az Én világa pedig nem más, mint: a valóság.
[1] Cogito ergo sum.
