Vizsgáljuk meg a cím paradox jelentését. Erkölcstelen erkölcs; jelen esetben fogadjuk el ezt a felületes értelmezést. Ezt az ellentmondást hasonlítsuk össze az ateista teistával. Míg a teista, hisz egy teremtő Istenben, addig az ateista istentelen, nem tagadja a létét, hanem ”nincs istene”. Ennek ellenére, vallása van, tehát valamilyen szervező rendszerben, mint isten-szurrogátumban hisz. Ez az ateista teizmusa: Isten nélküli isten-hit.

            Az amorális morált hasonlónak gondolhatnánk; nincsenek meg azon erkölcsi, közösségben kialakult szabályi, szellemi stb. belső érzékek amelyeket a társadalom a klasszikus értelemben ért, amely fejlődése során kultúrájában és hagyományaiban kialakult; azt mondhatnánk, nem azért mert tagadja azt, hanem mert úgy ”nincs”, mint az ateistánál Isten. Ezzel együtt, magatartásában megfigyelhető ezeknek a belső érzékeknek a szerveződése. A kérdés az, hogy mi is az amorális moralitása?

            Az ateista azt látja, hogy a világ törvények alapján működik: fizika, kémia, biológia, stb. ezek közt összefüggést talál, és ezen ”törvénykezések”, ”szabályok” mentén kialakul a ”vallása”. Középpontjában nem valamilyen isten áll, hanem az anyag. Itt azt látjuk, hogy a vallás nem belső, hanem külső hatások eredménye. Vitatkozni pedig nem lehet. Míg egy keresztény, zsidó, stb., vallású emberrel lehet vitatkozni Isten létén, megkérdőjelezhető hitük része vagy egésze, úgy a materialista világa, amely nem gondolkodik transzcendenciában, immanenciában, illetve ez anyagtulajdonság, az anyagok kölcsönhatása és eredménye, bizonyított, mérhető és megragadható tényeken alapul. Gravitációt, gyomorsavat, látóideget, minden egyéb tudományos produktumot megkérdőjelezni nem lehet. (Csak azt, hogy ezen túl van-e valami.)

            A morál azonban a belső késztetésekre vonatkozik, nem külső összefüggésekre. Lényegében tapasztalatokból származik. (Filozófiából is, ami a tapasztalatokra épít; vallásból is, ami nem mond ellent sem a tapasztalatoknak, sem a filozófiának – a tudománynak sem.)

            Ahogyan az ateista ”független” Istentől és vallástól, abból építkezik, ami ”marad”: az anyagból. Ezt meggondolva, az amorális ”független” a, mondjuk úgy, klasszikus moráltól, azt tudja számításba venni, ami ezen kívül áll: belső késztetéseit. Ezeket pedig nem a kultúrából, hagyományból, tapasztalatokból, stb. származó tudás fogja szabályozni, hanem maga az alany, az individuum. Újra mondva: az ateista teizmusa-Isten nélküli isten-hit; az amorális morálja-tudás nélküli személyiség-erkölcs.

            Vizsgálatunk a függetlenségre vonatkozik, egy példán keresztül: szexualitás.

Szexualitás

            Több irányból megkezdhető volna ez a téma. Esetünkben induljunk ki egy egészen egyszerű példából. Vegyünk egy embert, akit nevezzünk Ő-nek (lehet férfi is, nő is) aki tízes éveinek végén, húszas éveinek elején jár. Mondjuk, a példa kedvéért, hogy Ő, a már vázolt amorális morál belső szabályaival rendelkezik. Tehát, a saját tudása, ami lényegesebb, individuuma alapján határozza meg az egyes dolgok erkölcsiségét. Vizsgáljuk meg, hogy Ő – és valójában mindenki – milyen szexuális ”helyzetekbe” tud kerülni. (A szélsőségeket most ne számítsuk ide – p.o. megcsalást, nyitott házasság, hármasban való aktust, stb.) Azt tudjuk mondani, hogy alapvetően három kategóriába sorolhatóak ezen helyzetek: egyéjszakás, párkapcsolat, házastársi/élettársi viszony. Ezt alapvetően egyszerű volna átlátni, de nem ilyen világos a dolog.

            A házastársi/élettársi viszony a családmodellekkel változik. Az egyéjszakás aktusok nem konkrétan egy együttlétet jelölnek, hanem a kapcsolaton kívül történő aktusok összességét. (Ez azt jelenti, hogy lehet, hogy egy emberrel többször létesít szexuális viszont, de nincsenek kapcsolatban.) A párkapcsolat rétegződése a legszélesebb, mert idő (rövid-hosszú) cél (komoly-komolytalan) intenzitás (távkapcsolat-együttélés) szerint vizsgálhatóak. Őnek individuuma, személyisége alapján kell vélekednie ezen helyzetekről.

            Példánk kedvéért konkrétan kérdezzünk: Erkölcsös-e az egyéjszakás aktus? Tekintetbe véve azt, hogy független a klasszikus moráltól, belső késztetéseit önmagának kell meghatároznia. Gondoljuk végig: meglát egy vonzó embert, beszélgetésbe kezdenek,  jól érzik magukat, tetszenek egymásnak, egészségesek, szexuálisan aktívak, valamint a belső késztetés hajlik az együttlétre. Milyen érvet tud felhozni arra, hogy ezt a késztetést, ”szükségletet” ne elégítse ki? Az erkölcstelenségre milyen érvvel tud Ő szolgálni? Még ha külső indokai volnának is, belülről fakadó akadályozó erőt nem talál (hisz független a klasszikus moráltól). Belátható, egy szexuális aktus nem rossz élmény. Mondjuk azt, hogy igent mond az egyéjszakás együttlétre. (Ezzel nem egy alkalomra, hanem általában magára az ”egyéjszakásokra bólint rá”.)

            Ebbe a modellbe az összes kategória összes esete elhelyezhető. Azt találjuk, hogy Őnek három szempontot kell megvizsgálnia, másképpen mondva, az amorális morál három szempont alapján vizsgál bármilyen eseményt: élmény, szükséglet, ellenérv.

            Tegyük fel, az előző példában szereplő másik ember kellemetlen, nem vonzó, a stílusa kifogásolható, stb. (élmény); vagy mondjuk azt, hogy Őnek nincs szexuális együttlétre szükséglete (szükséglet); esteleg azt, hogy ez az ember, Ő egy ismerősének volt ”párja” (ellenérv); mindhárom esetben nemet fog mondani. Látjuk, hogy az élmény-szükséglet-ellenérv nemcsak általában, de egy konkrét esetben is működik. (Ezzel együtt magát az egyéjszakás aktust még tarthatja, ha nem is erkölcsösnek, de nem erkölcstelennek.)

            Tehát kimondható az, hogy egy adott szexuális helyzet élmény-szükséglet-ellenérv szempontok alapján kerülnek igen-nem, tehát jó-rossz helyzetbe; valamint ez működik konkrét esetekben is.

            Érzékeljük, hogy félig-meddig ”eldöntött” helyzettel nézünk szembe. Még mindig a szexuális helyzeteket vizsgálva, általánosságban nézve: az élmény jó; szükséglet van; ellenérv nincs. Következésképpen az összes szexuális helyzetet elfogadni képes az amorális morál szempontjából, és csak konkrét helyzetekre mond nemet. Nézzük ezt táblázatban.

            (Ez a táblázat valójában bármi másra is alkalmazható.) Ez az ”optimális” pozíció. Ha az igenek és nemek akármelyike is megváltozik általában, vagy a konkrét esetben, már nagy eséllyel a helyzetre adott válasz nemleges lesz.

            Vizsgáljuk meg elsőként ezt a három ”szűrőt”. A szükséglet nem döntés kérdése. Vagy van, vagy nincs. (Előidézhető, feloldható, de nem döntési helyzet a léte.) Tehát az akár ki is vehető.

            Konkrét esetben az ellenérv – ahogyan a példában is szerepelt – külső tényező alapján született, tehát nem belső szabályozás, legalábbis nem magához a szexualitáshoz köthető, mindinkább a baráti kapcsolathoz. Általában pedig, ahogyan fentebb említve volt, Őnek külső érvei lehetnek, de logikusan belegondolva, nincs belső érv arra, hogy késztetéseit – az élmény és szükséglet ellenében – szabályozza. Tehát az ellenérv is kivehető.

            Azt látjuk, hogy az amorális morál, belső oldaláról nézve – a körülményeket nem figyelve – így működik: jó érzés, vagy sem. A táblázat még mindig alakítható, hisz a konkrét eset ”nem számít”. Figyelembe véve azt, hogy a morális ítélet kizárólagos (vagy igen, vagy nem) a konkrét esetben és az általában helyzet között ha összhang van: következetesség; ha nincs: hiba. De a morális ítélet csak általában működik (hisz akármiről is beszélünk, egy konkrét eset körülményei könnyen változtathatják az esemény kimenetelét).

            Első részben tehát, ezt látva, megfogalmazhatjuk a kérdést: egy dolog akkor jó, vagy rossz, erkölcsös, vagy erkölcstelen, ha a velejáró élmény jó, vagy rossz? Ezt, legalábbis visszás állításnak tarthatnánk.

            Másodízben azt kell megfigyelnünk, hogy az amorális morál a személyiségből, az individuumból indul ki. Tehát az egyes dolgokat, amiket elfogad, vagy épp nem fogad el, abszolút saját döntés alapján, a klasszikus moráltól függetlenül teszi. Ebből következően tisztán vizsgálható, esetünkben, Ő személyisége, karaktere. Ahogyan említve volt, az egyes dolgok kizárólagosak. Ezt leginkább úgy lehet megérteni, a szexualitásnál maradva, ha valaki komoly párkapcsolatot, házasságot akar, értékrendszere ehhez igazodik, következésképpen nemet mond az egyéjszakás aktusra; egészen egyszerűen azért, mert az ilyen aktus magában hordoz feltételként egyfajta magatartásformát, morált. Az egyes dolog jelentése, jelentősége nem szűnik meg az értékelő akarata alapján. Ha Ő egyéjszakás valamint rövid és komolytalan kapcsolatokban vesz részt, mennyire hiteles, mennyire érvényes, vagy épp következetes, mikor azt mondja, komoly kapcsolatot, vagy épp házasságot akar? Azt találjuk, hogy magatartása nem erre utal, morális szempontból pedig, legalábbis kérdéses, hogy a komoly kapcsolat vagy házasság egyes feltételeivel, velejáró körülményeivel tisztában van-e.

            Ebből következik harmadik vizsgálati szempontunk: egy dolog önmagában nem mérhető. Ez leginkább a szükségletnél jelenik meg. Az embernél a szexuális ”szükséglet” egy a háromból, mégpedig a testi; a szellemi, érzelmi nincs megjelölve. Ezen szükségleteknek együtt kellene érvényesülniük. Az előző példánál hihető, hogy Őnek érzelmi szükséglete van komoly párkapcsolatra, de látszik, hogy személyiségében ezt nem tudja összhangban tartani, hisz a testit komolytalanban éli ki. Ha az ember egységét, ami test-szellem-lélek, megbontják, és az egyes szükségleteket egymástól külön és függetlenül élik meg, az egyrészt magával vonja a személyiség felosztottságát, de azt is, hogy egyként, egy helyen, egy adott élményt nem tud átélni. A szexualitás témakörénél jól megfigyelhető a test-szellem-lélek egysége vagy épp osztottsága; de az is, hogyan lehet a szexualitásról vélekedni a tudás nélkül.

            Bár általános és kollektív érvényű a klasszikus morál, ahogyan azt említettük, általában helyzetben működik, egyénenként változik a konkrét esetekben. Ez azért lényeges, mert az értékrendszer egyedi, személyes vonatkozású, mégis egy valós tudásból táplálkozik. Egy olyan ember, akinek értékrendszere képzett, képes hibázni; míg az amorális morál nemigen ad erre teret, mivel nincs viszonyítás, nincs valamihez képest hibázni. (Nincs ideje az egyes dolgoknak.)

            Az amorális morál nem azért ”problémás”, ”veszélyes” mert az ember önmagát teszi döntési helyzetbe; hanem azért, mert figyelmen kívül hagyja a tudást, ami leginkább: tapasztalatra épül. Egy dolog nem azért erkölcstelen, mert valaki egyszer a régmúltban azt kitalálta, hanem mert a tapasztalat megmutatta, hogy romboló hatása van – bármilyen ”jó” is legyen az adott élmény. Valamint, ha egy képzetlen ember képez morált, feltehető a kérdés, hogy a mérce mennyire valóságos, döntései pedig mennyire helyénvalóak? Az amorális morálból adódó egyéni, és ebből következően társadalmi szinten megszülető problémák talán elképzelhetőek. (Természetesen olyan nincs – nem is lehet – aki abszolút független a klasszikus moráltól.)

            Visszatérve a bevezetőre, tévedünk, mikor azt feltételezzük, hogy az amorális úgy viszonyul a klasszikus morálhoz, mint az ateista a teistához; hogy máshol keresi és találja meg a kérdéseket, válaszokat: a vallást, a morált. Bár némi hasonlóság van, ahogyan a bevezetőben az szerepelt, azonban lényegi különbség fedezhető fel. Az ateista materialistává lesz, ezzel egy jelentős metszetben egyet ért és egyet lát a vallásossal, ezzel együtt a különbség központi: a transzcendencia és immanencia kérdéskörében; mégis tudásuknak van saját és közös része; a közösben egyetértenek, de ami a lényeg: amiben nem, ott másról is beszélnek, függetlenek egymástól. A klasszikus morál és az amorális ezzel szemben egyazon dologról gondolkodik, egymástól nem függetlenek.

            Ez azt jelenti, hogy míg a teista és materialista ”vallásában” közös metszet, valamint egymástól független halmaz létezik, nincs ellentmondás a kettő között; a klasszikus morál és amorális egyazon halmazról beszél, ami feltételezi a feszültséget. Mi is ez az ellentét? A klasszikus morál általában, kollektíven ”mondja ki tételeit”, tehát központban társadalmi szempont van. Az amorális magára vonatkoztatja a morált, központban egyértelműen az egyén áll.

            A klasszikus morálban, mint már szerepelt, az elvhez képest lehet: jól és rosszul dönteni; fejlődni; egyedinek (személyiségnek) lenni. A személyiség a tudáshoz képest lesz valamilyen. Az amorális morál ezt úgy változtatja, hogy a tudás a személyiséghez képest lesz valamilyen. A központi probléma pedig ebben áll. Míg az egyik azt mondja: van a világ, amihez képest vagyok valaki; a másik azt mondja: én vagyok, amihez képest a világ valamilyen. Gondoljuk meg: ha az élet középpontjába egy folyamatosan változó egységet állítunk, mennyire lesz sikeres és előremutató ez az élet?

             Úgy vélem, a szexualitás példában jól látható annak a visszássága, mikor a valós közös tudás kizárásával (nem függetlenül) vélekedik az ember az egyes dolgokról. Valamint az is ”tovább gondolható”, hogy a fentebb ábrázolt táblázat miképpen változna a klasszikus morál egyedi állapotában, a további szűrők, egyedi szempontok és személyiség által.