Az előző rész végkövetkeztetésében azt mondtuk ki, hogy az Én az Életet egyedi módon ismeri meg, és ebből a megismerésből következik a valóság. Tehát a valóság a megismerés produktuma, ”kitermelődése”.
Nézzünk meg egy egyszerű példát! Mondjuk azt, hogy az Én lát egy piros rózsát. Amint az előző részben kimondtuk, a rózsát a Létező, vagyis az anyagi világ szintjén nem lehet megismerni; valamint a rózsát az Élet, vagyis a megemelkedett szint részéről is csak egyedi módon és részlegesen lehet megismerni.
Mikor két Én, egyazon dologról különböző állításokat mondanak, felmerül a kérdés: Kinek van igaza? Mielőtt erre megpróbálnánk választ találni, azt az esetleges viszont kérdést, hogy Kell-e, hogy valakinek is igaza legyen? zárjuk ki. A kinek van igaza kérdés nem céloz korszakot, világnézetet, szociális helyzetet, vagyis az egyes állítások ”megmérésénél” független vizsgálatot kíván folytatni. Vegyük példaként a házasságot, hozzá két állítást. Egy: A házasság érték; kettő: A házasság csak egy darab papír. Két egymással ellentétes állítás. Kinek van igaza?
Azt találjuk, hogy három helyen ”csúszhatott” el a két ember megismerése. Elsőként is: világnézet. Egy vallásos embernek, mondjuk római katolikusnak, más szintet képvisel a házasság, mint egy ateistának; az egyik Isten előtt házasodik, a másik az állam előtt. Ez már választ adhat az állítás különbségekre. A második pont egész egyszerűen a ”fejlettségi szint”. Ha egy hatvan éves ember egy tizenhét évessel beszélget (vagy egy lelki beteg, egy nem lelki beteggel; stb.) teljesen más ”fajsúllyal” mondják ki az egyes állításokat. Itt a tudási, tapasztalati, racionális és emocionális képzettségről, fejlettségről van szó. A harmadik pont pedig a vizsgálat ”összetettsége”. Az előző írásban szerepelt, hogy egy elem önmagában nem vizsgálható produktívan. Itt is, a házasságról nem lehet érdemben beszélni a Férfi, a Nő, a szerelem, a szeretet, az Én, a gyermek, stb. és ezeknek kapcsolatai, egymásra hatásai, stb. figyelembe vétele nélkül.
Tegyük fel a példa kedvéért, hogy az ellentétes állításokat egy római katolikus és egy ateista mondta. Világos, hogy biztosan nem ellentétes az állítás, hiszen nem ugyan arról a házasságról beszéltek; az egyik államiról, a másik egyháziról. Mindeközben az együttélésről, családról, stb. ugyanazon a véleményen lehetnek. Az állítások tehát csak látszólag ellentétesek; és mindkettőnek igaza van.
Azt látjuk, hogy a három pont különbségei ellenére az irány lehet ugyanaz. Ha egy hatvan éves azt mondja szeretni és tisztelni kell a másikat, nem jelenti ugyanazt, mint mikor egy tizenhét éves mondja ugyanezt, de az állítások iránya azonos; ugyanígy a vallásos és az ateista esetében, haladhatnak egy irányba, miközben világnézetük teljesen eltérő.
Itt felvetődhet, hogy végső soron mindenkinek igaza van a maga sajátságos módján? A válasz: nem. A helyzet ennél összetettebb. Azt találjuk, hogy az Élet, a továbbiakban mondjuk az egyszerűség kedvéért Világnak, az Én-től függetlenül létezik, vagyis, az Én-től függetlenül olyan, amilyen, és mikor az adott dologról valamit ki akarunk mondani, a dolog Igazságát vizsgáljuk. Vagyis minden esetben van Igazság. Ezzel kialakult egy viszony; vagyis az Én a megismerés által az Igazságot akarja. Itt alapvetően azt mondhatnánk, az előzőek fényében végképpen, hogy ilyen nincs, az Igazságot nem lehet teljességben ”megszerezni”, ezért az mindig relatív és egyéni lesz. Ezt a következtetést levonni, mondhatnánk úgy, módszertani hiba.
Térjünk vissza a piros rózsa példához. Két ember lát egy piros rózsát. Az egyikük egy elismert, tehetséges festőművész, a másikuk több diplomás növénybiológus. A festő színeket, árnyalatokat, teret, formákat, stb., lát, míg a növénybiológus hagymát, erezetet, szárat, levelet, stb. A rózsa megismerése teljesen más, és mindkettő igaz. Nem azért igaz mindkettő, mert az Igazság relatív, hanem, mert a megismerésük hiányos. Mindkettőnek kevés a megismerése, tehát a tudása a rózsáról. A rózsa Igazságához azonban mindkettő hozzátartozik.
Ezzel láthatjuk a ”szereplők viszonyát” egymással. Egyrészt van a ”mozdulatlan”, vagyis nem változó Világ, az Igazság ”hordozója”; és van a ”mozgó”, vagyis a változó Én. Az Én a megismerés által képzi a Valóságot. Látszik, hogy az Igazság megismerésének nagysága, minősége, teljessége, stb., adja a Valóság nagyságát, minőségét, teljességét, stb., végső soron igazságát. Ebből világosan következik, hogy a teljes megismerés által jut közel az ember a teljes Igazsághoz. Így tehát a megismerésről kell, hogy beszéljünk.
A megismerés az érzékelésre (látás, hallás, szaglás, stb.) épül. Szagolni, látni, tapintani a rózsát önmagában, a megismerés tekintetében, szinte semmi. Vegyünk egy példát: egy ember érzelmi szinten rosszul érzi magát. Érzékeli a rossz-at, azonban sokra ezzel az érzékeléssel nem jut. Azonban mikor megfogalmazza a rossz érzést (csalódás, bánat, szeretethiány, stb.,) már a kimondással előrébb jutott. Egy nyilvánvalóbb eset, mikor egy látszólag ”rendben” lévő ember nem tud tartalmas emberi kapcsolatokat kialakítani. Érzékeli a problémát, de a megismerés hiányában nem tud változtatni; így elmegy terápiára, ahol megfogalmazzák, megismerik, hogy a probléma miből táplálkozik. Épp így, a rózsa Igazsága csak az érzékelés megfogalmazása, megismerése által tud érvényre jutni, ”látszani” az Én számára.
Nagy vonalakban megfogalmazva: az érzékelés adja a ”nyersanyagot”, amit megismerve az Én képes az Igazságot látni, amiből ”fel tudja építeni” a Valóságot.
A megismerés-megfogalmazás szavak szinonimakénti alkalmazása szerencsés esetünkben, mivel valaminek a megfogalmazása feltételezi a megismerést, és viszont, valaminek a megismerése feltételezi a megfogalmazást. Mondhatjuk, hogy a megismerés a Nyelvhez kötött. Így most: a Nyelvről kell beszélnünk.
A Nyelvnek három formája van. Az első a fogalmi nyelv, aminek legmagasabb foka az anyanyelv. Egy ember fejlődésének során jól megfigyelhető, hogy a nyelvi fogalmazás árnyalásával, pontosításával, a nyelv tudatos alkalmazásával egyre inkább pontosabban és árnyaltabban fejezi ki önmagát; tehát ismerteti meg önmagát, de ugyanígy, az egyes dolgokat is pontosabban és árnyaltabban ismeri meg. A Nyelv ezen első formájának előnye, hogy abszolút alkalmazható, hátránya, hogy nem univerzális. Egyrészt azért, mert az adott nyelvet más országokban nem értik (a magyart Franciaországban), másrészt, mert a nyelveknek más ”kultúrájuk” van. Ha egy magyar anyanyelvi szinten megtanul franciául, elmegy Párizsba, és egy vacsora alkalmával, a témához illően azt mondja francia nyelven: rabok legyünk vagy szabadok; senki nem fogja érteni a mondat ”kultúráját”, vagyis valós jelentését.
A Nyelv második formája a tudományok, aminek legmagasabb foka a matematika. Az egyes tudományok mindenről objektív állításokat mondanak, törvényszerűségeket, folyamatokat és rendszerszerűségeket állapítanak meg. Azt, hogy az Én-t ez mennyire segíti a Világ megismerésében, talán nem is kell kifejteni. Ennek a formának előnye, hogy abszolút univerzális. Az egy meg egy mindenhol, Svájcban is és Japánban is kettővel lesz egyenlő. Hátránya azonban, hogy nem alkalmazható. Képletekkel és vegyi folyamatokkal nem lehet elmondani, hogy p.o.: légy szíves mosogass el.
A harmadik forma a művészet, aminek legmagasabb foka a zene. Míg a tudományok a Létező világában működnek, az emelkedett szint plusz tartományának figyelmen kívül hagyásával, addig a művészetek az Élet világában, a Létezők anyagi részének mellőzésével kizárólag a plusszal foglalkoznak. A megismerés szempontjából lényeges, hiszen mondhatja egy ember fogalommal: szerelmes vagyok; a tudomány leírhatja az emberben zajló kémiai folyamatokat; de egy vers, egy zene, egy film sokkal közelebb viszi az embert a dolog megismeréséhez, vagyis az Igazsághoz. A művészet előnye, hogy alkalmazható és univerzális. Egy magyar tud élvezni és érteni egy kínai zenét, és viszont, egy kínai egy magyar zenét. Hiánya, hogy egyik esetben sem abszolút; vagyis a mindennapokban nem alkalmazható minden esetben, valamint a kultúrai és befogadói különbségek miatt nem tud abszolút univerzális lenni.
Ezzel meghatároztuk a megismerés útjait, formáit és elemeit.
Visszatérve, a kinek van igaza kérdést közvetve, közvetlenül talán megválaszoltuk. Annak van igaza, aki a saját szintjén a Nyelvi formákat alkalmazni tudja, a megismerésének iránya az Igazság felé mutat, és összefüggő rendszerben van világnézetével, értelmi és érzelmi fejlettségével és a Valóság összes elemének igazságaival. (Ebből következik, hogy egy tudósnak, egy művésznek, egy átlagembernek, és egy átlagon aluli értelmi képességekkel rendelkező embernek, a megfogalmazások – megismerések – különböző formáinak és szintjeinek ellenére egyszerre lehet igazuk.)
Azonban újabb kérdés következik: Kinek nincs igaza? illetve Ki téved? Próbáljuk meg a választ az előzőekben kifejtettekkel összhangban megadni.
Elsőként is, a kinek nincs igaza, kérdéssel foglalkozzunk. Már a megfogalmazásból, a nincs-ből világos, hogy itt hiányról van szó. Az eddigiekből világosan látszik, ha valakinek a megismerése az Igazság irányában van, akkor már van igazsága. Tehát, akinek nincs, világos, hogy a megismerése nincs jó irányban. Az irány: maga az érzékelés. Ha ezen a ponton valaki ”megcsúszik”, nem jól, vagy épp rosszul érzékel, elvétheti az irányt. Ekkor azonban az Igazságra esélye sincs, csak, ha az irányt tisztázza. Ilyenre lehetnek nagyon egyszerű példák: ha egy gyereknek rossz élménye lesz egy étellel, akkor azt nem fogja többé megenni sehol, mert az ”rossz”; egy fiatallal szakít a párja, mire azt mondja bánatában, hogy a szerelem csak szenvedés; ha egy embernek meghal a felesége és gyereke, azt mondja, a Világ egy szörnyű és gonosz hely. Mindezek csak akkor tudnak megváltozni, ha az érzékelés a ”helyes” módon tud megtörténni. Ha újra eszik a már jól elkészített ételből; ha újra szerelmes lesz és működik a kapcsolat; ha a gyászt megélve és a bánaton túllépve újra képes az örömök megélésére.
A probléma akkor van, ha ez a rossz irány rögzül. Erre, a rögzültségre, alapvetően azt mondhatnánk, hogy nem lehetséges, hiszen az érzékelés adott, a kéket nem lehet nem-kéknek látni, az édeset, nem-édesnek érezni. Ez alapvetően igaz lehet abban a mintában, mikor az érzékelésből következik a megismerés. Tegyük fel, valaki Led Zeppelin rajongó, és hall egy új zenét tőlük. Ha az érzékelésből következik a megismerés, lehetséges olyan eset, hogy a rajongó azt mondja, ez a zene most nem jó; ez most nem tetszik. Azonban, ha a megismerésből következik az érzékelés, akkor ilyen eset nem elképzelhető, hiszen a rajongó azt mondja, hogy a Led Zeppelinnek csak jó zenéi vannak, így mindent, akarattal, annak fog érzékelni. Épp így, az az ember, aki a megismerés által rögzíti, hogy a Világ szörnyű és gonosz hely, mindenben csak a szörnyűséget és gonoszságot fogja érzékelni. Ekkor van, vagyis a rossz irány rögzültségének esetében, hogy az ember téved. Nemcsak, hogy nincs igaza, mint aki elvéti az irányt, hanem a hamisság okán hazugságokat ismer meg, és ezért téved.
Világos tehát, hogy a Valóság nagysága, minősége, igazságai mitől függnek, és miképpen épülnek fel.
Fontos megjegyezni, mivel két Én nem képes valamit pontosan és teljesen ugyanúgy érzékelni, következésképpen a megismerések is különbözőek lesznek, a Valóságok sem képesek egymást ”metszeni”. Ez azt jelenti, hogy a Valóságok egymással mindig párhuzamosak. Lehetnek egészen közel és egészen távol egymástól, azonban összeérni sosem fognak tudni. Mivel nem tudunk a másik testével érzékelni, nem tudjuk a gondolatait és érzelmeit, valamint ezeknek komplex egységét, nem is megérteni, hanem átélni, vagyis érzékelni, a Valóságok is mindig, akár egészen elhanyagolható mértékben is, de távolságban lesznek egymástól.
Mivel minden fontosabb egység kifejtésre került, be is fejezhetnénk. Azonban a végső kérdést még meg kell fogalmaznunk.
Ennek érdekében gondolkodjunk el arról, hogy mi van akkor, ha születik egy még soha nem látott géniusz? Eljuthat-e az Igazságig? Tudunk-e olyan esetet elképzelni, hogy valaki eljut az Igazságig? Azt mondhatnánk, hogy nem. Ilyen eset elképzelhetetlen.
Meggondolva, az Igazság teljes megismerésének alapfeltétele magától értődően az lenne, hogy abszolút tökéletes érzékelése legyen az adott személynek; és mivel mindenki érzékelése egyedi, nemcsak tökéletesnek kell lennie, de tudnia kell érzékelni az összes valaha élt, jelenbéli és jövőbéli ember érzékelésével. Ez az alapfeltétel. Ehhez adódik, hogy a Nyelv összes formáit és fokát a legmagasabb szinten kell ismernie és művelnie a kezdetektől, vagyis az ősemberektől a jövőig, vagyis a végig. És a sort még folytathatnánk azzal is, hogy minden életet újra kellene élnie, hogy a legapróbb igazságokat is megismerje; stb.
A feltételek megadásánál a már említett kapcsolatrendszerrel találkozunk, vagyis azzal hogy egy dologról nem beszélhetünk produktívan önmagában; most azt is látjuk, hogy mikor a Világról beszélünk, illetve az Igazságról, csak az összes Valóság figyelembe vételével juthatunk előrébb. Megfigyelve ezt a kapcsolatrendszert, vagyis az Igazságok kapcsolatát, azt tudjuk mondani, hogy végső soron, ebből a kapcsolatrendszerből adódik egy végső Igazság, amit most mondjunk így, Élet Igazság. Ezt az egységet megfigyelve feltételezhetjük, hogy ez esetben létezik egy Abszolút Nyelv is (ami feltételezi a Teljes Érzékelést). Ahhoz, hogy a teljes egységet lássuk, úgy találjuk, ”kívülről” kellene szemlélődni, vagyis téren és időn kívül; az Életen kívül.
Az Abszolút Nyelvről való gondolkodáskor felmerül a János evangéliumban szereplő „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige.” kezdés. Ha feltesszük, hogy Isten rendelkezik az Abszolút Nyelvvel, láthatjuk annak tulajdonságát. Ha már csak a teremtéstörténetre gondolunk, mikor kimondja, hogy legyen; vagy a zsoltárra, hogy „Neveden szólítottalak”, azt láthatjuk, hogy az Abszolút Nyelv annyira lényegében fogalmazza meg a dolgot, hogy annak teremtő ereje van; vagyis képes a semmiből valamire; képes a létrehozásra.
Ez viszont azt jelenti, hogy csak ”innen nézve”, vagyis az Életben van érzékelés, megismerés és Igazság. ”Onnan nézve”, vagyis az Isten szintjén ezek nem léteznek, hiszen minden érzékelés, megismerés és Igazság Tőle van, vagyis mindezzel ”rendelkezik”, még inkább ”hozzá tartozik”. Világos, hogy amit ”innen” akarunk, ”onnan” érhető el, ”onnan” azonban már nem akarjuk.
A végső kérdés talán már világos. Az Én az Életben az Igazságot próbálja megismerni, ami által építeni próbál egy mennél nagyobb és igazabb Valóságot. Erre azonban esélye sincs; miközben a többi Valósággal párhuzamosan létezik. A kérdés világos: Mit jelent Élni?
