Ha valaki odafigyelt a gyerekek (bölcsődés, óvodás, kisiskolás korúak) társasági viselkedésére, azt találta, hogy a gyerekek nyitottak mindenki irányában. Meg lehet figyelni, ha egy gyerek megérkezik egy játszótérre, ahol már többen játszanak, mindenféle gátlás és tartás nélkül megy hozzájuk ”kéredzkedni”, hogy velük játszhasson. A másik oldalról sem okoz ez megütközést, nekik ez természetes.

            Tovább haladva az időben, a fejlődésben azt látjuk, hogy a fiatalok (felsősök) már nem barátkoznak mindenkivel – még az osztályukban sem – amely folyamat a későbbiekben fokozódik. Ez a jelenség a személyiség fejlődésével van kapcsolatban; mikor az ember személyisége ”formát nyer” azzal megegyező, legalábbis ahhoz hasonlatos emberekkel érzi magát jól. Ez azt jelenti, hogy az ember személyisége képez egy ”teret” a mágneshez hasonlóan. A személyiséghez közelítő másik személyiség erőtere, egyező vagy különböző előjelű, bizonyos ”távolságot” hoz létre kettőjük között; amely távolságok ”kategóriákra” oszlanak. A szinte a központnál lévőek a családtagok; a közel lévőek a barátok; azon túl a ”haverok”; távolabb az ismerősök, stb.

            Világos, hogy ez a távolság, tehát a ”kategóriába soroltság” nem egy passzív esemény, hanem az emberek közt történő aktivitás eredménye. Egyszerű példával élve: iskolában a tanár azt mondja, hogy otthon kiselőadást kell készíteni, amihez kutatómunka szükséges. A diákokat párba állítja, hogy a munkát közösen végezzék el, amire egy hét áll a rendelkezésükre. A két diák közösen dolgozik, megosztják a munkát, megbeszélik azt, hogyan is kellene felépíteni az előadást, stb., napokon keresztül dolgoznak, tehát aktívan jelenik meg a személyiségük, reagálnak egymásra, és ebből a teljes interakcióból születik meg a köztük lévő távolság. Ez nem döntési, akarati kérdés. Ha jó volt, akkor a távolság kisebb, ha rossz, akkor nagyobb. Az, hogy nem lesznek barátok, vagy akár csak haverok, nem minősíthető dolog. Egész egyszerűen különböznek, és kettőjük egymás irányában történő aktivitásuk így pozícionálta őket.

            Egészen egyszerűen tovább lehet gondolni, hogy a távolság erősíthető, változtatható, árnyalható/pontosítható; ha már csak ezen mondásokra gondolunk: Bajban ismerszik meg a jó barát; Lakva ismerszik meg az ember. Ezek is azt mutatják, hogy egy adott esemény vagy ismeretség ideje, az aktivitás nagysága/minősége és az interakciók mennyisége a meghatározó két ember kapcsolatának elrendeződésében. Egyszerű példával élve: az ember – szinte – bárkivel elmegy egy fesztiválra, de az El Caminót már csak bizonyos emberekkel csinálná végig.

            A társasági élet alatt értsük az ember barátait, és az ehhez a távolsághoz legközelebb álló néhány embert. Világos, hogy ez nem tömeg, nem egy nagy közösség, hanem az a nyolc-tíz valaki, akikkel az ember együtt tölti a napijait, akiknek véleménye, gondolata, stb. fontos és meghatározó.

            Vizsgálódásunkban ennek a mikroközösségnek a működését, valamint az egyénre gyakorolt hatását figyeljük meg. Két dolgot szögezzünk le az elején. Első: „A másik ember nélkül senki és semmi vagyok, függvényviszonyban vagyok a másik emberrel.”[1] Karácsony Sándor azt írja, hogy meg kell tanulni elfogadni a másik embert, hogy a másik ember is képes legyen az én ”odaadásomat” elfogadni. Az elfogadás esetünkben a befogadás jelentésében értelmezendő. Ha az ember nem képes a másiktól érkező dolgokat (szeretet, segítség, részvét, kiritka…) elfogadni, nem tudja azt befogadni, akkor ez ugyanígy visszafelé sem tud megtörténni. Az értelmezésnek van egy másik része is, mégpedig az, hogy az egyén csak a másik által tud kiteljesedni. Ha egy költő ír egy verset, az önmagában semmi, csak az olvasó által lesz valami. A kettő kölcsönhatásban van egymással. Az Élettér I-ben kifejtett önvilág csak akkor képes produktívan és teljes körűen kiépülni, ha a személyiség a másik ember által aktívan működik: ad és kap; megfordítva: az ember nem tud teljes személyiség lenni, magára és magáról teljességben gondolkodni emberi kapcsolatok nélkül.

            A második: „A társadalom magja vagy őssejtje mindig ez a kettő: én és a másik ember.”[2] Mind az egyén, a mikroközösség és a társadalom szempontjából az emberekkel való kapcsolat minősége meghatározó a fejlődés szempontjából, aminek elsődleges állapota az én és te helyzet. Ha ez ép, teljes és jól működő, akkor a mikroközösség is az, ha azok pont így teljesek, épek és jól működőek, akkor a társadalom is azzá lesz.

            A kérdés adja magát: Mit jelent, hogy a kapcsolat ép, teljes és jól működő? Az épség, egész egyszerűen a sértetlenséget jelöli és kívánja meg az egyénektől, következésképpen a kapcsolattól. Ha az egyik – vagy mindkettő – személyiség sérült, akkor a kapcsolat nem lehet ép, mivel sérült alapra nem lehet építkezni. Egy alkoholistával, drogfüggővel nem lehet ép kapcsolatot teremteni, mivel labilis az egyik fél. Ha két ép emberről beszélünk, akkor sem biztos, hogy a kapcsolat ép. Képzeljünk el egy párkapcsolatot, ahol az egyik fél megcsalta a másikat; a kapcsolat megsérült. (Lehet, hogy nem a megcsalás eseményében, hanem már régebben; a dolog lényegén ez nem változtat.)

            A teljesség úgy értelmezhető, hogy mindenre kiterjedő; tehát nem specifikus kapcsolat. Ez azt jelenti, hogy nem más-más embert hív valaki más-más dolgokhoz, mint, dolgozni, szórakozni, beszélgetni, moziba menni; hanem a kapcsolatban (távolságtól függően persze) az élet minden területe, része és rétege megjelenik. Ha két barátnak csak ivós történeteik vannak, de semmi több és más; és kapcsolatukban nincs is más, akkor jogosnak érezzük, hogy ez nem barátság, mivel nem teljes; részleges kapcsolatban pedig nem lehet teljes az ember sem.

            A jól működő azt jelenti, hogy az egyes eseményeknél, nehézségeknél a megoldás, a feldolgozás, a fejlődés, a közös célok elérése a lényeg. A kapcsolat teljes, tehát a viták és veszekedések természetszerűleg hozzátartoznak, de ezek nem nagyobb távolságot idéznek elő, hanem esetenként közelebb is hozzák egymáshoz az embereket, de ha meg is tartja őket az adott távolságban, a kapcsolatuk pontosabb és világosabb lesz. A jól működősség alatt értsük a feldolgozás, fejlődés és közös célelérés képességeit.

            A kérdést ezzel megválaszoltuk, ám kiviláglik az újabb: hogyan lehet ezt elérni? A válasz – mint eddig többször – a kommunikációban található meg. Két ember, vagy egy közösség produktív együttműködésének alapfeltétele a jó kommunikáció; az az alapcél, hogy az információt a lehető legpontosabban kell adni/venni. Képzeljünk el egy helyzetet: két barát veszekszik egy adott eseményen. Az egyikük csinált valamit, ami zavarta a másikat. Ebben a helyzetben nem a két személyiséggel, mint olyannal kell foglalkozni, hanem azoknak aktivitásával, megjelenésével és interakciójával. Képzeljük el azt, hogy Egyik megette Másik csokiját, gondolván, nem számít, majd holnap pótolja. Másik viszont csokit akart enni, azt látja, hogy nincs meg, és kérdőre vonja Egyiket. Ez a vita, vagy talán veszekedés, hogyan tud megtörténni? (Ha nem vesszük azt az esetet, mikor Másik azt mondja, hogy nem számít, majd holnap eszik csokit.) Az Én című írásban már szerepelt az életidegen kommunikációs magatartás, vagyis a morális ítélet és felelősségtagadás; de ugyanígy ide tartozik a kifigurázás, közléssorompó, szóbeli erőszakosság, stb. amelyek mind gátat képeznek, és egyáltalában nem a megoldás felé törekednek. Az olyan mondatok, amelyekben szerepel, hogy: Az a baj veled, hogy…; Te mindig/soha… stb., mind növelik a távolságot. Ha Másik azt mondaná, hogy: Te mindig felzabálod a csokijaimat; érzékeljük, hogy nem a megoldást keresi, sőt még hazudik is, mivel biztosan tudható, hogy nem mindig teszi. Ez viszont kényszeríti Egyiket: vagy megalázkodik, és nem vesz tudomást a hazugságról; vagy vitázni kezd; vagy elkezdi kifigurázni a másikat, és ő is elkezdi az életidegen kommunikációt alkalmazni. Érzékeljük, hogy az erőszakos, életidegen kommunikáció miképpen akadályozza az embert a megoldásban, tehát feldolgozásban és fejlődésben.

            Az erőszakmentes kommunikáció modellje a következő: „A konkrét történés, amit megfigyelünk, és ami hatással van a közérzetünkre.; Hogyan érezzük magunkat azzal kapcsolatban, amit megfigyeltünk.; A szükségleteink, értékeink, vágyaink stb., amelyek a megnevezett érzéseinket kiváltották.; Azok a konkrét cselekedetek, amiket életünk gazdagabbá tétele céljából kérni óhajtunk.”[3] Ha maradunk a csoki példánál: Másik végiggondolja, hogy mi is a problémája, mi az, ami igazán feldühíti, és rájön arra, hogy nem az, hogy most nem ehet egy kis csokit, hanem valami más. Ekkor odamegy Egyikhez, és azt mondja, hogy legközelebb szóljon, kérdezze meg, mielőtt ezt csinálná. Nem nagy dolog a csoki, de megkérdezni sem az. Nem vádol, nem ítél, hanem kifejezi azt, hogy ez számára nincs rendben, és legközelebb kérdezze meg. Ez a magatartás, ez a kommunikációs jelenség a megoldásra törekszik, feldolgozásra, fejlődésre. Világos tehát a nyelvi kommunikáció szerepe és jelentősége konkrét esetekben.

            Mi van akkor, ha bizonyos okok miatt Másik nem, vagy nem úgy mondja a dolgokat, ahogyan azok vannak? A csokis példánál maradva, Egyik, miközben úgy hiszi, hogy a csoki megevése nem számít, ül a nappaliban, bejön Másik, és nem mond semmit. Nem mondja, hogy probléma lett volna, ezzel együtt a düh megszületett benne. A helyzet miképpen képes megoldódni? Azt mondhatnánk, hogy Egyik észreveszi ezt a dühöt, és megfejti annak okát. Két probléma van ezzel: Másiknak fontos a csoki, Egyiknek azonban ez az esemény nem bír semmilyen töltettel; honnan kellene észrevenni ezt a dühöt? Mindkettőre a válasz az empátiában keresendő.

            „Már említettük, hogy az empátia lényegében a nem verbális kommunikáció és a metakommunikáció jelzéseinek fokozott feldolgozásán alapul. Ezek a jelzések állandóan érkeznek az emberi érintkezések során, hatnak is ránk, a kapott információk jó részét öntudatlanul, észrevétlenül fel is használjuk. A beleélés próbálkozás e jelzések megfejtésére, és a figyelem lényegében a pontosabb észlelést célozza. A másik emberről érzékszerveink segítségével szerzünk tudomást. Az érzékelés automatikusan is nagyon jól működik, hacsak működésének megvannak a feltételei, rendkívüli hűséggel és pontossággal felfog mindent. Mai ismereteink szerint a figyelem funkciója nem is annyira az érzékelés pontosítása, mint inkább irányítása és rögzítése, valamint az érzékeléssel érkező adatok fontos részének megvilágítása.”[4]

            Másik viselkedése jelzi a dühöt, Egyiknek az a feladata, hogy ezt az ”információ csomagot” megfejtse; beleélje magát a másik helyzetébe. Ha képes erre, akkor arra is rá fog jönni, hogy nem konkrétan a csoki megevése volt a probléma, hanem a nem-kérdezés a gond. A jelzések feldolgozása, megfejtése; a másik érzékelése; a figyelem, mint irányító, rögzítő és megvilágító funkció az a hármas, amit képezni, fejleszteni kell, hogy az ember empatikus készségei, képességei fejlődni és optimálisan működni tudjanak.

            Végül azt látjuk, hogy három alapvető egysége van annak, hogy az ember társaságban jól működjön: önismeret; erőszakmentes kommunikáció; empátia. Úgy találjuk, hogy bár ”nehéz” ezen elemeket kidolgozni, mégis a mindennapokban gyakorol az ember, és akármilyen összetettek is ezen elemek, nem elméletiek, hanem gyakorlatiak.

            Ha a gyakorlatnál tartunk, nem mehetünk el amellett, hogy e három egységet meg ne vizsgáljuk a mai világra (amely a modern technológiai fejlettséget; kulturális, gazdasági és szociális közeget, vagyis kor-állapotot jelöl) értelmezve.

            Elsőként is, közelítsünk az empátia felől, ami a nem verbális és metakommunikációs jelek fokozott feldolgozására alapszik. Azt kell szemügyre vennünk, hogy az egyes eszközök (mint az okostelefon) a társasági interakciók során rendre jelen vannak. (Nem kevésszer azon egy másik személlyel történik valamilyen kommunikáció.) Ha még feltételezzük is azt, hogy az eszközhasználat okán csak kis része veszik el az említett jeleknek, és ezen kis veszteséggel lesz csak pontatlanabb, akadályozottabb az empátia; hozzá kell tennünk azt is, hogy mainapság jelentékeny részben valamely technikai eszközön kommunikálnak az új kommunikációtechnológiában szocializálódottak; és bármiről is legyen szó (üzenetküldés; telefonbeszélgetés; videó beszélgetés, stb.) az empátia szempontjából fontos adatok sérülnek (vagy nincsenek is meg).

            Nézzük a dolgot tehát így: egy jelentékeny százalékban a másikkal valamilyen technikai eszköz által megy végbe a kommunikáció (empátia nincs, hisz az ahhoz szükséges jelek nincsenek meg); egy újabb jelentékeny százaléknál a kommunikációs helyzetben a figyelem – ami által a jelek feldolgozásra kerülnek – töredezett és megszakított, ami akadályozza az empátia működését. Feltételezhetjük, hogy van a harmadik eset is, ahol a figyelem nincs akadályozva, ráadásul az empátiához szükséges elemek is jelen vannak. Az arányokat megfigyelve feltehető a kérdés: megfelelően tud fejlődni, működni és alakulni az empatikus érzék? Úgy gondolhatnánk, nem éri el működésének kívánatos fokát.

            A következő pont: erőszakmentes kommunikáció. Több irányból megközelíthetnénk ezt a részt, ám a későbbiek fejtegetései okán csak röviden, három dolgot vonatkoztassunk ide. Elsőként is, empátia hiányában nem lehet alkalmazni az erőszakmentes kommunikációt. Másodszor, a Felgyorsult világ fejezet – bár több részét ide lehetne idézni – egy részét említeném: az új kommunikációtechnológia egyszerűsödést okoz, ami által a szavak tartalma ”elveszik”, a megismerés felszínes. Így az önkifejezés, illetve a másik megértése igencsak nehézzé válik. Harmadszor az Én fejezet állítását idézném ide: a mára jellemző egzisztenciális életszervezés szociális impotenciát okoz. Így nem az ’én’ kifejezése, hanem érvényre juttatása a cél, ami ellentétes az erőszakmentes kommunikációval.

            A harmadik rész, amit vizsgálnunk kell: önismeret. Úgy hiszem, erről sem kell bővebben értekezni, ennek megállapításai az Élettér I-ben olvashatóak.

            Ez a hármas: az egyén produktív működéséhez szükségesek egy kapcsolatban. Ám, mint említettük, egy kapcsolathoz szükséges elemek: épség; teljesség; jól működősség.

            A jól működést megvizsgáltuk; az épséget sem kell bővebben tárgyalni, az eddigiek – akár előző fejezetek – megállapításaiból valamelyest mérhetővé váltak az erények és hiányosságok. A teljesség kérdéskörével azonban fontos foglalkoznunk.

            Elsőként is:

 „Mégis a társadalmi kapcsolatok egyetlen egyéb fatája sem tartalmazza az egyéniség jeleinek olyan gazdagságát, mint a szemtől szembe szituáció. Csak ebben az esetben kerül a másik kifejezetten „közel”. A szemtől szemben szituációban a másik tökéletesen valóságos.”[5]

            Több irányban is el lehet indulni ezt olvasva: a figyelem, az empátia, a személyiség megnyilvánulása; ám az utolsó mondatból induljunk el. A másik tökéletesen valóságos. Itt ugyancsak, mint az Élettér I-nél, a valós és virtuális világ kerül előtérbe. Válasszuk el a kettőt: valós kapcsolat és virtuális kapcsolat. A virtuális kapcsolat, mint tényleges ”kapcsolat” nem létezik, hisz a szükséges elemek egyikét sem képes megfelelő szinten működtetni, mivel arra nincs ”tér”. Így marad a valós kapcsolatok; amelyeket vizsgáljunk meg a teljesség szempontjából.

            Karácsony Sándor írja 1942-ben: „Egyébként sokat lebzsel az ifjúság sub titulo szórakozás. (…) Legérdekesebb formája, a szóbeli enyelgés, különösen zárt baráti körben, de társaságban is, egészen üres, tartalmatlan és színvonal nélküli. A szórakozásnak majdnem minden formája erősen érzéki és jórészt narkotizáló hatású: tartalom helyett bódít, igazi formák helyett időt tölt.”[6] A jelen mindennapi tapasztalat igencsak hasonlatos az akkori állapothoz. A társasági élet aktivitása leginkább a szórakozás – ami olyan, mint kísérőjelenség, mint kényszeres pótcselekvés – állapotában működik. Így azonban megkérdőjelezhető a kapcsolat. Amint az említve volt, egy kapcsolatnál a legfontosabb tényezők az idő, aktivitás nagysága/minősége, interakciók mennyisége. Látjuk, hogy ezek, legalábbis felszínesek. A kapcsolat részleges és ahogyan azt ugyancsak említettük, egy részleges kapcsolatban a személyiség is részleges (az aktivitás korlátozott). Azonban ez a részszemélyiség, mivel szemtől-szembe helyzet van, tökéletes valóság. A fennmaradó rész hova tűnt? Azt találjuk, hogy az a virtuális világban jelenik meg, ami azonban nem valós. A másik ember valósága: részleges; ami ezt kipótolná: nem valóság.

            Mivel a másikkal függvényviszonyban van az ember, az önvilág kialakításához nagy szükség van a kapcsolatokra. A személyiség társaságban egyszerre aktív és passzív (tudatos és ösztönös). Egy eseményre, egy cselekvésre kapott reakció (ami lehet csak egy grimasz, de egy kifejtett vélemény is) visszahat az önvilágára. Azonban, ha ez egy részleges kapcsolatban, részleges személyiséggel történik, akkor az önvilág sem képes másmilyen lenni. Végül is azt látjuk, hogy a valós társasági élet részleges, felszínes, kényszeresen pótcselekvő; a virtuális pedig olyan, mint a gyerek, mindenkit be- és visszajelöl, ismerősöket keres, azokkal mindent megoszt, stb.

            Azt látjuk, hogy a valóság töredezettsége és ziláltsága különbözik a nem-valóság ”könnyű”, már-már gyereki magatartásával. Ez együtt, egymás mellett említve furcsa kettőség. Még inkább: furcsán egymást kiegészítő páros.

            Belegondolva azt látjuk, hogy valahogy a ”társaság előtt látszik” a teljes személyiség; ha eltekintünk a valós-nemvalós minőségektől. Így vizsgálva a kapcsolatot: idő szempontjából teljesen kielégítő, hisz ideje majdnem egészét – a valóságban és virtuálisan – a közösséggel, a kapcsolatok ápolásával tölti. Az aktivitás nagysága/minősége ugyancsak több mint megfelelő, hiszen, a legapróbb dolgoktól (mit evett ebédre) a legnagyobb dolgokig (kit szeret) minden meg van osztva. Az interakciók mennyisége ugyancsak kiváló, hisz a like-ok, hozzászólások, chat-beszélgetések, stb., mind-mind – ahogyan már említettük – rendre ”egész napos” tevékenységek. Tovább gondolva ezt, az épség is megvan, hiszen teljes az ember, és ha különösebb problémája nincs, nem feltételezzük, hogy sérült. A teljesség ugyancsak megvan, hiszen, ha a kettőt (valós-nemvalós) egymás mellett nézzük, akkor mindenre kiterjed a kapcsolat. Valamint – és ez a lényeges – jól működő a kapcsolat.

            Hogyan lehet ez? Hiszen kifejtettük, hogy nem empatikus, tehát nem tud jól működő lenni. Gondoljunk bele: egy közösségi helyzetben, ahol szórakozunk, mennyire nehéz jól működni? Érezhető, hogy egyáltalán nem az; nem jelennek meg problémák, nehézségek, feszültségek, illetve mind ezek fellazulnak a szórakozásban, tehát az élük, a súlyuk veszik el. Mondhatnánk, hogy attól még ezek megvannak. Természetesen, csakhogy ezek átkerülnek a virtuális térbe, ahol – mivel nem is lehetséges – nem kell empatikusnak lenni.

            Tovább menve: mivel mindkettő ”világban” megfelelően működik az ember, személyiségének aktivitása maximális és kiteljesedett; a fejlődés, tehát hiátusainak javítása erényeinek képzése nem szükséges; nem kerül olyan helyzetbe, hogy ezek kiderüljenek, következésképpen nem kell adott helyzetén – és állapotán – változtatnia.

            Érzékelhető, hogy a valóságot hogyan egészíti ki a virtuális világ; amennyiben nem törődünk a valóság kérdésével. Azonban azt kell, hogy mondjuk, törődünk vele, és nem lehet ezzel nem törődni. Gondoljunk bele abba, hogy mi eredményezi azt, hogy az ember ne ”vegyen tudomást” a világ valóságáról, és a már kifejtett módon, önmagát a valóság és virtuális nemvalóság együtteseként mutassa; külön-külön részlegesként, és csak együtt egészként? Annak a mélyén, okként, hogy az ember igénye a valóságra megszűnni látszik az Élettér I-ben említett zavartságot lehet megtalálni.

[1] Karácsony Sándor (2002): Ocsúdó magyarság (Szokásrendszer és pedagógia), Budapest, Széphalom Könyvműhely, 118p.

[2] Karácsony Sándor (2002): Ocsúdó magyarság (Szokásrendszer és pedagógia), Budapest, Széphalom Könyvműhely, 35p.

[3] Dr. Marshall B. Rosenberg (2001): A szavak ablakok vagy falak - Erőszakmentes kommunikáció, Budapest, Agykontroll Kft., 14p.

[4] Buda Béla (2012): Empátia – A beleélés lélektana, Budapest, L'Harmattan Kiadó, 98p.

[5] Peter L. Berger, Thomas Luckmann (1998): A valóság társadalmi felépítése, Budapest, Jószöveg műhely Kiadó, 50p.

[6] Karácsony Sándor (2002): Ocsúdó magyarság (Szokásrendszer és pedagógia), Budapest, Széphalom Könyvműhely, 46p