Három, mint látni fogjuk, egymással kapcsolatban álló belső gát akadályozza az egyént, ezáltal a társadalmat a cselekvőképességében. Ezen akadályok a közgondolkodásban és a ”közben” létező, egymásra épülő szemléletrendszerek, gyakorlatok. Azzal, hogy honnan indulnak ki, mivé fejlődhetnek, milyen egyéni/társadalmi összefüggések fedezhetőek fel, stb. ne foglalkozzunk. Vizsgálódásunk vonatkozzon ezen helyzetek megállapítására és felfedezésére.

Az első helyzet

            Nem lehet mit tenni/kapcsolatok kellenek. Ezen, és az ehhez hasonló kijelentéseket talán, legalábbis részben, logikusnak és valósnak is tarthatnánk; figyeljük meg, mi is történik itt.

            Vegyünk egy egyszerű példát: húszas éveik elején járó emberek beszélgetnek. Mondjuk azt, hogy ez időben kerül ki az őszödi beszéd, és társalgásuk témája ez. Egy adott pillanatban az egyikük felelősségre vonásról kezd el beszélni, mire a másik azt mondja: nem lehet mit tenni. Vegyünk egy másik helyzetet: ugyanilyen társaság beszélget, társalgásuk témája pedig az, hogy hogyan képzelik el a jövőjüket, milyen álmaik vannak, stb. Az egyikük azt mondja, hogy az egyetem elvégzése után dohányboltot akar nyitni, mire a másik azt mondja: kapcsolatok kellenek.

            E két helyzetben világosan látszik, hogy nemcsak a cselekvésig nem tudnak, nem lehet eljutniuk, de még a beszélgetést magát, az adott témát is berekeszti ez a fajta megnyilvánulás, hisz: ha nem lehet mit tenni, vagy kapcsolatok kellenek, akkor minek beszélgetni róla? Mielőtt arra gondolnánk, hogy ebben azért lehet valami (akár csak a politikai vetület miatt is) gondoljuk végig, hogy ennél triviálisabb esetekben is, magától éretődően előkerül ez a belső gát. Valaki azt mondja, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemre akar jelentkezni, válasz: kapcsolatok kellenek, egyébként nem mész át a felvételi fordulókon. Valaki pedagógus/orvos kíván lenni, válasz: az egész közoktatás/egészségügy rossz, szép hivatás, de…

            A példák közötti kapcsolat az, hogy az esemény az egyén és egy adott szervezet között történik. E kettő közé pedig, ezzel az első állapottal, egy belső gát képződik. Ebből három probléma következik. Az első, hogy kiképez egy vélt, többségében valótlan prekoncepciókon alapuló, közösnek mondott tudástárat, amit hagyományoz. Ez megjelenik, a példára visszatérve, a színműre való jelentkezésnél. Valaki azt mondja, hogy kapcsolatok kellenek; világos a visszakérdezés, hogy miért, illetve, mi alapján gondolja ezt? A válaszban nincs konkrétum, csak ez a tudástár, a ”sejtések” és a ”valami, amit úgyis tudunk”. A második probléma, azon túl, hogy a cselekvést gátolja, az adott dologról való előremutató, mondjuk úgy, értelmes eszmecserét is megfojtja. Ez pedig az előzetesen említett prekoncepciók valótlanságát és megdönthetetlenségét fogja erősíteni és tovább vinni. A harmadik, az előző kettőből adódóan: a kivétel nem dönti meg ezt a fajta hozzáállást. Ha valaki kapcsolatok nélkül bejut a színműre (kiad egy könyvet, nyit egy dohányboltot, felelősségre von nagyhatalmú embereket, stb.) nem dönti meg a tehetetlenségi hozzáállást. A legmagasabb nézetrendszer, amivel ezen kivételeket magyarázza: szerencse.

            Kivehető, hogy ez a helyzet milyen káros a társadalmi működésre, illetve az egyén és társadalom kapcsolatára. Azt mondhatnánk, hogy az ilyen emberek, bár jellemzően sokhelyütt előfordulnak, nem képzik a többséget; következésképpen ez a kár, úgymond, lokalizált. Hatásuk ezzel együtt igencsak érezhető, mivel közösségben működnek.

A második helyzet

            Kicsivel bonyolultabb ez, és hatásait tekintve sem teljesen körülhatárolható. Mondjuk úgy: daráló. Jellemzően a kommenttér és egynehány nívótlan médium sajátja ez a hozzáállás. Talán érthető, miről is van szó. Egy adott műsorban beszélnek p.o. az emancipációról, a hozzászólásoknál pedig azt találjuk, hogy két sor után már személyeskedés, trágárság, és ami a lényeg ”mocskolódás” zajlik. Úgy találhatnánk, hogy ”értelmes” ember ezekkel nem törődik, vagy nem foglalkozik az ilyen hozzászólásokkal és műsorokkal (újsággal, bloggal, stb.).

            Ennek a darálónak, egészen sajátszerű a három tulajdonsága. Az első a személyeskedésből és trágárságból adódik: nem esik szó magáról a dologról; elterelődik a figyelem. Ha valaki mond valamit az emancipációról, a válasz nem az érveket és összefüggéseket fogja figyelembe venni, hanem a témát magát ”darálja”, elemeire szedi, és amit talál azzal trágárkodik és személyeskedik. Egy triviális példát említve: valaki azt mondja egy adott műsorban, hogy keresetkülönbség van férfi és nő között; a kommentek között pedig már férfi- és nőgyűlöletről olvasunk. (Ami egyáltalán nem köthető az adott témához.)

            A második tulajdonság, hogy az ilyen típusú megszólalások egy olyan közeget hoznak létre, amely az első helyzet közös vélt-tudását, tehetetlenségét és hagyományozását erősíti. Ezt, úgy vélem, nem kell tovább fejtegetni.

            A harmadik és legfontosabb tulajdonsága a mocskolódásából adódik. A darált dolgot magát, valamint az abban talált összes témát úgy torzítja és mocskolja, hogy az ember már nem is kíván vele foglalkozni, hisz gusztustalanná lett. Egy asztaltársaságnál valaki azt mondja, beszélgessenek az emancipációról, a nemleges válasz nem azért érkezhet, mert nem érdekli a téma, vagy felkészületlen, stb., hanem már többször találkozott a témával, amely a ”darálón átment” és már ”gyomra” nincs ezt végiggondolni.

            Így, a már említett előzetes gondolat, hogy értelmes ember nem foglalkozik ezzel, lényegtelenné válik, hisz az emberhez akaratán kívül eljut ennek a helyzetnek a hatása. Ezzel pedig egy külső gát képződik; hisz valaki akarhat ”normálisan” beszélni valamiről, ha a társaság a mondott okok miatt nem kíván erről eszmét cserélni. (Akár arra is gondolhatunk, hogy valaki írhat egy értelmes kommentet, az arra érkező ”válaszok” nem szükségszerűen lesznek azok.)

            Ebben a második helyzetben egyén és közösség/társadalom között született az akadályozó erő.

Harmadik helyzet

            Fekete-fehér-igen-nem. A játék talán ismeretes. Ha a beszélgetés folyamán a jelzett szavak akármelyike elhangzik, akkor az adott játékos veszített.

            Észrevehető egyfajta körülményesség az egyes ”kényesnek” mondott témák megvitatásánál, ami nem politikai korrektség, hisz az a sértéseket akarja kizárni. (Nem azt mondja, hogy nyomorék, hanem azt, hogy mozgássérült.) Vegyünk egy példát: a Nemzeti Színház igazgatója azt mondja egy tévéműsorban, hogy a színházak több támogatást kaptak az előző kormány idején. A válaszreakció lehet egyrészt az, hogy az emberek elgondolkodnak azon, hogy miért nem jut annyi pénz a színházakhoz most, mint régebben; de az is lehet hogy a ”darálóba” kerül ez az adás, és olyan mondatok születnek, mint: mocskos előzőkormányos; mintha a Nemzeti Színház nyomorogna; stb. Melyik a valószínűbb? Úgy gondolhatnák, hogy a daráló. Az igazgató gondol erre, így inkább azt mondja: a színházak manapság kevés pénzt kapnak.

            A két megszólalás közötti különbség jelentős. Az első helyzetben el lehet gondolkodni: régebben több pénz volt a kultúrára, mint most; az előző kormány színházaknak, a jelenlegi filmrendezőknek ad pénzt; romlik a gazdaság helyzete; a két kormányzat, illetve az ország akkori és mostani helyzete ennyire eltérő... A második megszólalásnál nemigen kell elgondolkodni, hisz el lehet intézni annyival: a színházak is keveset kapnak, mások is keveset kapnak; ezen nem kell meglepődni.

            A két megszólalás közötti különbség az, hogy megemlítette a kormányt, ami már bemocskolódott. A helyzet abszurditása mutatja magát. Teljesen mindegy, hogy a felszólalónak milyen céljai vannak, milyen minőségben beszél, vagy, hogy független az adott dologtól, amit megemlít, ha kiejt bizonyos (bemocskolt) szavakat, ”veszített”, bekerül a darálóba. A példában szereplő igazgató, ebben a minőségében pártfüggetlen, a színházak gazdasági helyzetéről hoz egy megállapítást. Nem számít, mert olyan szavakat használt, ami a ”játékban tiltott”.

            A harmadik helyzetnek első és magától értetődő következménye a körülményesség. Ennek pedig, ahogyan a példa is mutatja, hatása igencsak gátló erejű. Figyelembe véve, hogy egyes dolgokat nem ”lehet/szabad kimondani”, sok dolog el lesz fedve, ki lesz hagyva, a tájékoztatás csak részleges; így csak részleges lehet a véleményalkotás és a témát illetően részleges lehet a valóságismeret is. A második probléma az, hogy ez a fajta játék (következményekkel együtt) felhasználható. Ha valaki úgy nyilatkozik, hogy szánt szándékkal kihívja a darálót, kiejt minél több ”bemocskolt szót” akkor annak hatására elérheti az ismertséget, a nagyobb nyilvánosságot. Gondoljuk el, hogy egy tehetségtelen, vagy akár rossz író egy olyan könyvet adat ki, ami nem jó, viszont a témája olyan, hogy a könyvet a körülötte lévő ”botrány” eljuttatja a nagyobb nyilvánossághoz; ami egyrészt azért problémás, mert a könyv tartalma sokakhoz eljut, de lényegesebb, hogy a jó író, kevésbé felforgató könyve ellenében történik ez meg. A botrány és nyilvánosság fontosabb, mint az érték. Ez a gondolat pedig visszavezet az első állapothoz. ”Akkor tudsz érvényesülni, ha…”

            A harmadik probléma a legsúlyosabb. A szabad, korlát nélküli cselekvés. Gondoljuk meg: egy közszereplő, egy politikus, egy cégtulajdonos, stb. tesz valami elfogadhatatlant. A társadalom által képzett nyomás a legjelentősebb, mivel annak hatására a média és az egyes szervezetek a megfelelő lépéseket pontosan és felügyelet mellet teszik meg az adott ügy elintézése érdekében. Egy példával élve: egy politikus vélhetően ellopott több tízmilliót. A társadalom felháborodik, és már azzal, hogy érdeklődik, hogy komolyan foglalkozik a témával, követeli, hogy a média járjon utána a dolognak, illetve az egyes fejleményekről tudósítson; ezáltal a média már a rendőrség és bíróság munkáját is felügyeli, akik a nyilvánosság okán még inkább precízen járnak el. Amennyiben a mostani helyzetből indulunk ki: kiderül, hogy egy politikus lopott, már a fekete-fehér-igen-nem játék elkezdődött, mellébeszélések és körülményesség hatja át az egészet; a daráló szétszedi a témát és mocskolódik, az embernek nincs gusztusa foglalkozni vele; valamint azt mondja: nem lehet mit tenni, és amúgy is minden politikus lop.

            Ez a harmadik helyzet gátat képez a szervezet és közösség/társadalom között.

            Ha megvizsgáljuk azt látjuk, hogy egyén és szervezet; egyén és közösség/társadalom; szervezet és közösség/társadalom közötti kommunikáció akadályozott, ami által a cselekvőképesség is korlátozott. A kérdés adja magát: Ilyen helyzetben egy ország mennyire tud működőképes lenni? Félreértés ne essék, ezen külső és belső gátakat a társadalom, azon belül pedig az egyének hordozzák. A cselekvőképtelenség nem ”felülről” jövő szabályozások eredménye.

            Vizsgálódásunk lényege abban áll, hogy ezen helyzeteket megállapítottuk, felfedeztük. Ezeket, véleményem szerint, nem kell ”megoldani”, hisz nincs olyan szabályozás, törvénykezés, amely a dolog ”gyökerénél” hatna. A felfedezés a lényeg, hogy az ember képes legyen meglátni azt, hogy hol is kerülhet bele egy gátakkal és bilincsekkel telített tehetetlen állapotba, és ezt ne hagyja; hogy bármelyik helyzet ellenére, vagy épp attól függetlenül képes legyen foglalkozni és véleményt alkotni egyes témakörökben, és lehetőségeihez mérten cselekedni tudjon. (Ami által nem megoldódik, egyszerűen megszűnik a probléma.)