Azzal a jelenséggel kívánok foglalkozni, ami az ”énközpontúság” hatására jellemző. Nem kívánok értekezni arról, hogy ez hol, és miképpen kezdődött, ám szükségszerűen meg kell határoznom három – ma igencsak széleskörű és általános – alapkommunikációs teret, ahol az ”én” bezárja magát (bezáródik) az énközpontúságba. E három tér pedig: reklámok; motivációs tréningek/előadók; közösségi oldalak. Erre azért van szükség, hogy felfedezzük a kapcsolatokat ok-okozat-következmény között. 

            Az énközpontúság ugyancsak több irányból megfogható volna, több rétegét fel lehetne fejteni; én egy aspektusával foglalkoznék, mégpedig: a mára jellemző egzisztenciális életszervezés szociális impotenciát okoz.

            Elsőként arról kellene beszélnünk, mit jelent ez a mára jellemző? Sokhelyütt hallani, hogy: a mai világban… manapság úgy van… amely jelölések rámutatnak ”valamire”, amit talán nem is kell meghatározni, mert feltehetően van egy ”közös tudás”, valamilyen előzetes felkészültség, ami által úgyis tudjuk, hogy miről van szó. Én nem kívánok ilyesfajta homályos megfogalmazásokba bonyolódni, hogy: „A mai fiatalok olyanok, hogy szociálisan impotensek.” Ezt a mára jellemzőt egész egyszerűen a modern technológiai fejlettségre; kulturális, gazdasági és szociális közegre kell érteni. Ezt a szálat, ami a maiságra vonatkozik, egyrészt azért húzom eddig, hogy ne időszakra, hanem kor-állapotra értsük, másrészről azért, mivel az olyan mondatok, amelyek ezt a ”valamilyen közös tudást” feltételezik, már része a fejtegetéseknek.

            Gondoljuk meg, hogy a reklámok, motivátorok, stb. mikor megszólítják a közönséget, leggyakrabban azt mondják, hogy te. Ezt mondhatnánk nyelvtani megfontolásnak, ám valójában látatlanul kijelölnek téged, és azt mondják, megérdemled, stb. Figyeljük meg azt, mikor valaki kritikát mond, vagy valamilyen szempontból negatívan értékel egy jelenséget. Vegyük példának: A mai fiatalok a fesztiválokra csak a kábítószer használatáért mennek. Amit érdemes megfigyelni, hogy a reklám közvetlenül megszólítja a célcsoportot; míg a negatív megszólás leggyakrabban megpróbál kilépni abból a helyzetből, hogy valakire is rámutasson, és homályos utalások közé rejti, hogy kinek is szánja a kritikát. Mondhatná azt is: Ti, fesztiválozók, csak a kábítószerért mentek bulizni. Lényeges különbségek fedezhetőek fel a mondatok között. 

            Tegyük fel, hogy egy huszonkét éves fiatallal ülök egy asztalnál, akinek szokása nyáron egy-két fesztiválra elmenni, több napra; és azt mondom neki: A mai fiatalok a fesztiválokra csak a kábítószer használatáért mennek; hogyan fog reagálni? Vagy egyet ért, és azt mondja, valóban, ez milyen sajnálatos; vagy épp azt mondja, hogy ez nem igaz, vannak olyanok is, de a többség nem így van vele. Amennyiben azt mondom neki: Ti fesztiválozók… nagyobb eséllyel felháborodik, és kikéri magának a vádat. Az érdekes az, hogy mindkét esetben érte őt a vád. Az első esetben mondtam, hogy mai fiatalok, és ő egy mai fiatal; mégsem veszi magára, mert valamilyen szempont alapján ebből a kategóriából kihúzhatja magát.   

            Ez a szerveződés, miszerint a pozitív dolgok közvetlen megszólítással azonnal célba érnek, míg a negatívok homályos utalásokban elvesznek, sokhelyütt megfigyelhető. Vegyük csak a Facebook-ot példaként. Egy ember feltölt magáról egy képet. A ”lájk” gomb azonnal és egyszerűen használható. Minden egyes lájk azt mondja: tetszik ez a kép, amit feltöltöttél. A lájk gomb nem használata mégsem jelenti azt, hogy nem tetszik. A nemtetszést akkor hogyan lehet kifejezni? Nincs ilyen gomb. Ám, ha valaki úgy gondolja, hogy az ismerőse által megosztott kép valamilyen szempontból kifogásolható, és/vagy nemtetszést váltott ki belőle, ezt kifejezendő írhat hozzászólást. Ezzel azonban magára vonja az esetleges viszont kommentárokat; így pedig a nemtetszés kifejezése, legalábbis nagy eséllyel, nem éri el valós célját. Ez nem is csak azért fontos, mert az emberhez nem jutnak el a kritikák, hanem azért is, mert a pozitív visszacsatolások akadály nélkül célt érnek.

            Figyeljük meg a különböző motivátorok által mondottakat: Valósítsd meg az álmaid; Szeresd önmagad; Küzd le az akadályokat; Te vagy a legjobb; stb. Ezek alapvetően egyszerű, magától értetődő dolgok; mondani sem kellene, ám rendben van, mondják. Mi van akkor, ha valakinek azt mondja egy ismerőse, hogy nem a legjobb; elérhetetlenek az álmai; stb.? A motivátor ekkor azt mondja, hogy ne bizonytalanodjon el! A saját önbecsülését nem tegye függővé ettől az ismerősétől, mert lehet, hogy csak irigy, vagy nem boldog, stb. Itt is felfedezhető, hogy a pozitívumok maguktól értődően, alanyi jogon járnak, míg a kritikákkal óvatosan kell bánni, nem feltétlenül kell elhinni.

            Ahogyan a közösségi oldalak és a motivátorok kommunikációja működnek, látható, hogy a pozitív-negatív pólusok – akár jogosak, akár jogtalanok – alapvetően eldöntött mennyiségi helyzetben vannak. Ez olyan, mintha lenne két cső, az egyik egy hatalmas átmérőjű csatorna, míg a másik egy cérna vékony vezeték. Hiába növelem a vezetéknél a nyomást, akkor is jelentéktelen a másikhoz képest.

            Ezt a helyzetet, úgy gondolhatnánk, kiegyenlítheti az, ha valaki a kritikáit, megállapításit valamely médium (rádió, újság, blog, stb.) által közzé teszi. Ennek a veszélye azonban az, amiről már esett szó, hogy a konkrét megszólítás hiányában, a másik fél valamilyen szempont által függetlenítheti magát a megaállapításoktól. (Például, hogy eddig még nem kapott ilyen kritikát, következésképpen rá ez nem vonatkozik.)

            Menjünk tovább. Ha egy reklám azt mondaná: Te átlagosan nézel ki és a fizetésed is átlagos? Akkor ez az átlagos kocsi pont neked való! Feltehetően senki nem venné meg azt az autót; még ha, belátásos alapon, a helyzet pontosan ez is volna.

            A reklámoknak – jelen esetünkben – egy igen fontos hatásáról ejtenék szót. A reklámok élményvásárlát idéznek elő, aminek két irányát említsük meg. Reklámoznak egy üdítőitalt, amit nem egy hétköznapi, láthatóan jó fizetéssel rendelkező ember fogyaszt, nem a buszmegállóban, hanem egy nagyon vonzó és idillikus környezetben. Az ember elmegy megvenni az adott terméket; az első élmény itt már meg is van. Az az élmény, hogy ezt megteheti. Megengedheti magának, hogy megvegye ezt a luxuscikket. Maga a vásárlás: élmény. A második része pedig az, hogy nem az üdítő italt vásárolja meg, hanem azt az élményt, amit a reklámban látott. Az idillikus környezetet vette meg. Részese az egésznek, és ő vált a reklám főszereplőjévé.

            Ugyanígy, az összes termékkel, amit fogyaszt, az élményt is megvette. Az autója, ruhája, telefonja által ő már olyan helyzetben van, ahogyan azt látni lehet a reklámokban. A reklám pedig nem átlagosnak szólítja meg, hanem kivételesnek, kiváltságosnak, stb. amit a termék megvásárlásával ”el is ért” a fogyasztó; mivel az élmény hozzá jár.  

            Tegyük egymás mellé a reklámok, a motivátorok és a közösségi oldalak által közvetített dolgokat! A kritikák hiányoznak; folyamatosak a pozitív visszacsatolások és különlegességre utaló jelek.

 „A szavak hatalmáról sokat mondanak Goebbelséi, aki Hitler propagandaminisztere volt: Kellő számú ismétléssel és lélektani szaktudással bebizonyíthatjuk az embereknek, hogy a négyszög, amit látnak, valójában egy kör. Mert valójában mi a négyszög, és mi a kör? Szavak, és a szavak addig gyúrhatóak, míg a dolgot kellő mértékben álcázzák.”[1]

            Mindebből miképpen következik az egzisztenciális életszervezés?

            Az ember folyamatosan kapja a konkrétan őt érő ingereket, amelyek azt mondják, hogy kivételes és kiváltságos, amit elhisz (és meg is vásárol); valamint a kritikák, amelyek kimozdítanák, vagy pontosíthatnák ezt az elképzelést, nincsenek meg. Az énközpontúság, az egzisztenciális hozzáállás ezáltal adott.

            Ha feltesszük azt a kérdést, hogy baj-e az: én vagyok a legjobb hozzáállás; úgy találhatnánk, hogy megfelelő feltételek mellet nem. A gond azzal van, hogy ezen kikötések figyelmen kívül hagyásával szervezi az életét e habitus köré. A feltételek valójában a hozzáállás részei. Ilyen például az empátia, a felelősség, szociális tudatosság, erkölcsösség, stb.

            Akik az énközpontúságuk köré szervezik az életüket, azt mondják, hogy: ami nekem jó = ami nekünk jó. Ezt az egyenlőséget helyezzük el egy baráti vagy szerelmi kapcsolatban. El lehet képzelni, hogy mennyire valós, ill. életképes kapcsolatok ezek. Az énből nem tud átlépni a mibe (az, hogy magán kívül egy rajta kívül álló személy helyzetébe képzelje magát, fel sem merül); az élet az ”én” szűk körében forog.

            Ezzel el is érkeztünk a szociális impotenciához. Ez azt jelenti, hogy adott esetben cselekvőképtelen, mivel azon készségek és képességek, amelyek előre vinnék a helyzetet, nincsenek kiképezve; ráadásul belső meggyőződése van az igazáról, hiszen ő kivételes.

            Ez a fajta habitus egészen egyszerű helyzetekben megfigyelhető. Például: kollégiumi szobában négyen laknak. Hárman már lefeküdtek aludni, a negyedik hajnalban érkezik, zajt csap, lámpát is kapcsol, zajong, stb. Másnap nem kér bocsánatot; a három társa a szemére hányja, hogy ez mindenkinek rossz volt, és legalább kérjen elnézést; ám a negyedik azt mondja, hogy miért vannak felháborodva, hisz részeg volt, amúgy is péntek este történt, szombatra virradóan nem kellett korán kelniük, meg amúgy is. Egy olyan helyzetben, mikor ő ebéd után aludni akar, a többiek pedig beszélgetnek, felháborodik, és kiutasítja őket a szobából, hogy beszélgetni máshol is lehet, aludni viszont nem.

            Az érvek logikusnak tűnnek, ám látszik az empátia, a szociális érzékenység hiánya, illetve az, hogy nem is gondol arra, hogy empatikusnak vagy szociálisan érzékenynek kellene lennie. Hiszen ő most így csinálja. Ami neki jó. Tehát mindenkinek jó. Mikor ebből a tévképzetből mások megpróbálják kimozdítani, kommunikációs fordulatok alkalmazásával tér ki.

            „Az életidegen kommunikáció egyik fajtája az olyan morális ítélet, amely azt feltételezi, hogy akiknek a viselkedése nem a mi értékeinkhez igazodik, az hibás vagy rossz ember. Ezek az ítéletek olyan nyelvi fordulatokban jelennek meg, mint pl.: „Az a baj veled, hogy túl önző vagy.” „Ő lusta.” „Nekik előítéleteik vannak.” „Ez nem helyes.” A szemrehányások, sértések, rendreutasítások, címkézések, kritikák, összehasonlítások és diagnózisok mind ítélkezési módok.”[2]

            Egy lényeges dolgot érdemes kiemelni, mégpedig azt, hogy ez a fajta kommunikációs jelleg egy önigazoló és kizárólagos helyzetet teremt; amely helyzetet a nyelvi fordulatok miatt képtelenség kimozdítani, megváltoztatni. Mivel ezen morális ítéletek az egyénhez vannak mérve (”jónak” vagy ”rossznak”) minden érv vagy cáfolat személyes támadásnak minősül. A példában szereplő negyedik, mikor hajnali megérkezése utáni nap kérdőre van vonva, azt mondhatná: az a baj veletek, hogy nem tudtok élni; egy zárt helyzetet teremt. Ha a válasz az: de igen tudok, ezzel együtt figyelek a szobatársaimra is; a negyedik – úgy érezhető joggal – sértésnek veszi, és úgy folytathatná: szerintetek én figyelmetlen vagyok? Egyszer történt, és részeg voltam, ettől már rögtön… Talán ebből érzékelhető, hogy milyen önigazoló folyamatok által éri el, hogy ”igaza” legyen.

            „Az életidegen kommunikáció másik formája a felelősség tagadása. Az életidegen kommunikáció elkeni a tényt, hogy mindannyian felelősek vagyunk a gondolatainkért, érzéseinkért és tetteinkért.”[3]

            Ennek lényege abban áll, hogy ” nem lehet” felelősségre vonni az adott embert. Példánál maradva, a negyediket már megszólták, mire azt mondja: De hát sokan csinálják így! Mással is előfordult, sőt veletek is előfordulhat…

            El lehet képzelni, ha egy ilyen jelentéktelen esetben is lehet ábrázolni ezt a fajta magatartást, nagy dolgoknál még inkább. Egy párkapcsolati vitánál könnyen végig gondolható a morális ítéletekkel és felelősségtagadásokkal tarkított beszélgetés.

            A szociális impotencia megakadályozza, hogy az ember kilépjen a saját világából, és (akár a magáét is beleértve) többek érdekeit tartsa szem előtt. Az egzisztenciális hozzáállású ember, ahogy fentebb szerepelt, mindig ”élet-halál” szituációkban gondolkodik. Minden egyes helyzet, legyen bármilyen jelentéktelen, személyiségében teszi őt mérlegre, és akárhogyan is, abból nyereséggel kell kilépnie.

            Joggal felmerül a kérdés, hogy a társas kapcsolatokból származó szükségszerű dolgokat (elismerés, szeretet, stb.) hogyan kapja meg?

„A játszma kiegészítő, rejtett tranzakciók folyamatos sorozata, amely pontosan meghatározott, előre látható kimenetel felé halad. Leíró módon: nemegyszer ismétlődésekbe bocsátkozó, a felszínen hitelt érdemlő, rejtett indítékú tranzakciók ismétlődő készlete. (…) A játszmákat két fő ismertetőjegy világosan elkülöníti az eljárásoktól, a rituáléktól és az időtöltésektől: 1. a rejtett jelleg és 2. a nyereség. (…) Ezzel szemben minden játszma alapvetően tisztességtelen, kimenetele pedig nem csupán izgalmas, hanem drámai jellegű.”[4]

            Az énközpontú ember játszmákkal éri el a szükségleteit kielégítő elemeket. Ezen játszmák akár a közösségi honlapokon is megfigyelhetőek: valaki kiírja, hogy szomorú, vagy csak egy szomorú hangulat jelet tesz az üzenőfalára; biztosan lesznek, akik erre megadják a kívánt válaszreakciókat. Az életidegen kommunikáció és a játszmák az énközpontú ember számára egymást kiegészítő és feltételező dolgok, amelyek alkalmazása (szinte) szükségtelenné teszi a fejlődést, vagy legalábbis az énközpontúságból való kilépést (hisz céljai így is teljesülnek).

            Ennek, a társadalomra, közösségekre, személyiségre, stb. gyakorolt káros hatásait lehetne fejtegetni; de ezzel nem kívánok foglalkozni. Azonban egy érdekes ellentmondás felfedezhető ebben a hozzáállásban. Ahogy már említettem, az énközpontúság egy zárt tér; noha látszólag – legalábbis az egzisztencia szóból arra lehetne következtetni – szabadság.

            . „A másik ember nélkül senki és semmi vagyok, függvényviszonyban vagyok a másik emberrel.”[5]

            Ha végiggondoljuk ezt a mondatot, arra következtethetünk, hogy az ”én” kiteljesedésének, fejlődésének és szabadságának alapfeltétele, szükségszerű velejárója a valós emberi kapcsolatok kiépítése és ápolása. A mára jellemző egzisztenciális hozzáállás ezt kívánná elérni, azonban habitusával, valamint a szociális impotenciával, mint következménnyel, egy ellenkező eredményt ér el.

[1] PRATKANIS és Aronson (1992): A rábeszélőgép, Budapest, Ab Ovo, 47p.

[2] Dr. Marshall B. Rosenberg (2001): A szavak ablakok vagy falak - Erőszakmentes kommunikáció, Budapest, Agykontroll Kft., 23p.                             

[3] Dr. Marshall B. Rosenberg (2001): A szavak ablakok vagy falak - Erőszakmentes kommunikáció, Budapest, Agykontroll Kft., 27p.

[4] Eric Berne (1984): Emberi játszmák, Budapest, Gondolat, 52p

[5] Karácsony Sándor (2002): Ocsúdó magyarság (Szokásrendszer és pedagógia), Budapest, Széphalom Könyvműhely, 118p.